2016.02.08 11:00
Kedves Olvasó!
Úgy döntöttünk, hogy egy ideig ide is felrakjuk a Hírleveleinkben
megosztott megrázó,vagy felrázó igaz történeteket.
Következzen a West Balkán buli-ról szóló:
5 évvel ezelőtt, január 15.-én szombaton délután
14 órakor az akkor 16 és fél éves lányom bejelentette, hogy
'ugyan napokkal ezelőtt kért minket, hogy engedjük el egy
buliba', de mivel nem kapott választ, mert nem is figyeltünk rá
'szokás szerint' , igennek vette, így ma elmegy.
Férjem az egész heti kemény munkával járó korán kelés
miatt épp délutáni sziesztáján húzta a lóbőrt , így csak én
tudtam feltenni a kérdést:
- Mégis hová mégy?
- A városban van egy nagyon menő hely.- így Ő.
- Miféle hely ez? -próbáltam haladékot kapni
- Egy tuti, nagyon jó. Ahol lehet táncolni, meg minden... -
mondja ő a kamaszos általános ' dumával.'
- Én ezt nem ismerem, nem engedlek el.
- De anya, ezt nem teheted meg!
- Már hogyne tehetném! Nem mégy és kész!
- Kérlek! Mindenki odajár a sulinkból, és mindenkit
elengednek, ott lesz a Zsófi is.- válaszolt egyre nagyobb
indulattal, és persze tudta, hogy a Zsófiról és szüleiről jó
véleménnyel vagyok.
Most én is megpróbáltam kérésre fogni:
- Nem mehetsz, ne tedd ezt velem.Tudod, hogy a papa milyen
nagyon beteg, bármikor elmehet... és most olyan nehéz...
Én mindjárt indulok teniszeket tartani,holnap hajnalban
megint utazni kell a papához,aggódom érte, hulla fáradt vagyok
a rengeteg munkától és' Neked csak ez a problémád, hogy bulizz.'
- A papáról öt éve halljuk ugyanezt. - csattant fel - Te mindig ideges
és fáradt vagy, és mindig dolgoznod kell szombat délután is!!
Én pedig elmegyek!! -kiáltott ő egyre hisztérikusabban.
- Nem mégy sehová! - most már ordítottam én is, így a férjem is
felébredt és kérdezi:
- Mi van??? Hova akar menni?
- Valami buliba, de nem engedem! -üvöltöttem.
Férjem hallgat, szokás szerint. Fáradt ő is és indulnunk
kell mindjárt, neki a másodállásába, amit
szombat délután és vasárnap is együtt csinálunk.
- De igen, tegnapelőtt elengedtetek! -zokogja a gyerek. -
Megígértétek! Hazudtatok! Átvertetek! - és elrohant,
becsapva az ajtót.
Iszonyú szánalmasan éreztem magam. A férjem tőlem kérte
számon, hogy mi ez, miről van szó, bár azután rám hagyta a
döntést, mint minden ilyen helyzetben. Bennem pedig tombolt a
tehetetlen düh és aggodalom, kimerült, kiégett, frusztrált
voltam , és legszívesebben én is kirohantam volna a világból...
Ehelyett viszont már tudtam, ha a gyerek visszajön elengedem,
bizonyos feltételekkel... mi baja lehet...
Igaz, soha eddig nem történt még ilyen kirohanás, veszekedés,
de nyilván most nagyon nehéz időszakban vagyunk minden téren,
így van is igazság abban, amit a fejünkhöz vágott.
Nem telt el 10 perc mikor jött is vissza a gyerek , lehiggadva.
Bocsánatot kért - szerencsére ez nálunk így szokás - mert
nem gondolta komolyan, amiket a fejünkhöz vágott , és
könyörgőre vette :
-Kérlek anya, mindenki ott lesz, aki számít, Zsófit is elengedte
az apukája, ő jön értünk 11-re és hazavisz hozzájuk.
- Jó. Felhívom Zsófi apukáját. De azalatt Te írásban adod nekem,
hogy életedben ez az utolsó olyan buli, amivel én nem értek egyet.
Ide a naptárba írd, a mai naphoz!
Mialatt a Zsófi apja megnyugtatott, mert neki volt ideje tájékozódni a
helyről is, az én kis kamaszom megírta az ígéretét nagy boldogan,
és látszott rajta, hogy bármit aláírna, hogy ebbe a mai buliba
elmehessen.
Én meg azon gondolkoztam folyamatosan, hogy mi lehet ez a buli,
hogy a gyerekben olyan ellenállhatatlan vágyat keltett,amiért képes
ekkora veszekedést csinálni, amilyet eddig még soha nem csinált...??
Nem telt bele pár óra és megtudtam: a West Balkán buli tényleg
hatalmasnak ígérkezett .... ezen a szórakozóhelyen akkor
3 ugyanilyen korú kislány vesztette életét, mert halálra taposta
őket a tömeg......
-------------------------------------------------------------------------------------------
Hogyan élte meg a lányom és mi a West Balkán-
ban történteket ? (folytatás)
Éjszaka, kicsit késve, de jelezte az apuka, hogy
a lányokat egy órás várakozás után végre
összeszedte, és viszi haza őket. Mérges voltam persze,
hogy ennyit késtek , de nem sokat foglalkoztam vele.
Szerettem volna visszaaludni mielőbb,
mert hajnalban utaznom kellett vidékre
édesapámhoz, akiért nagyon aggódtunk,
lévén nagy beteg.
Reggel telefonált a lányom, hogy nem aludtak.
Na, már megint mi történhetett… futott át az
agyamon, miközben azt kérdezte nagyon furcsa,
elcsukló hangon, hogy láttam-e a híradót?
A hangjától már kirázott a hideg és rosszat
sejtettem:
- Nem láttam- válaszoltam én is ledermedve,
de abban a pillanatban kérdeztem is:
– Miért? Mi volt?
- Kapcsold be – volt az elcsukló válasz. _ Anya….
…… tegnap három lány halt meg abban a buliban…
és most már zokogott megállíthatatlanul…
Engem most is ugyanúgy kiráz a hideg, ahogy e
történetet felelevenítem , de akkor szinte sokkot
kaptam, mert nem állt össze még a kép.
- Mi???? Hogy??? És Te jól vagy?? Minden
rendben Veletek?- a megdöbbenésem
aggodalomba csapott hirtelen.
- Igen, mi rendben vagyunk, semmi bajunk.
- Biztos?-most már potyogtak a könnyeim.
-Biztos,biztos, de Mami ez borzasztó volt.-
és zokogva mesélt tovább:
- Az a hatalmas tömeg, ahogy valamiért
mindenki egyszerre akart kimenni,szinte
agyonnyomtak engem is. Éreztük, hogy
valakiken tapostunk,de nyomott, vitt a tömeg,
és mi is ki akartunk jutni.
Én azért nem estem el, mert valahogy tudtam,
hogy észnél kell lenni, és mert a barátnőm már
félájultan lecsúszott alulra és ha nem húztam volna
vissza, ő is a földre kerül. Nem volt levegő,
az oldalamba nyomódott a korlát,de annyit láttam,
hogy közel a kijárat.
Ekkor szembe jött egy biztonsági őr, és szinte a lábunk
alól húzta ki sorra azokat, akik elestek.
Egyik szőke lányt a vállára emelte, de….-
hangja belefulladt a zokogásba. Én meg bekapcsoltam
közben a tévét és megláttam a tényeket….
Nem értettem, hogy éjszaka miért nem
mondták ezt nekem. Kiderült, hogy ezért késtek
egy órát a megbeszélthez képest, és az autóban
meg hallgattak a sokktól, és akkor még nem
is lehetett tudni, hogy mi volt, ők is csak reggel
tudták meg a hírekből…
Napokig le voltunk taglózva mi is. A tévéből
folyamatosan ömlöttek a hírek, a felelősök
felkutatására…
A lányom ment iskolába rendesen, de onnantól
esténként csak velem mert elaludni. Pár nap múlva
észrevettük,, hogy szédül, hányingere van,
remeg keze lába, gyomra..
Tudtam, hogy poszttraumás reakció és hogy
számíthatunk még egyébre is. Jöttek is a
mindenféle megfoghatatlan tünetek hetekig,
aztán hónapokig is. Kb.fél évig tarthatott, míg
lecsengett minden testi tünet, de a lelkiekkel
még tovább kellett dolgoznunk.
Rengeteget beszélgettünk, amire azelőtt valahogy
sosem volt idő. Sokat ültünk együtt csak úgy, mert
adott bőven elgondolkoztatót és
összehozta a családot minden téren.
Bennünk felnőttekben borzasztó kettős érzések
voltak állandóan: a mérhetetlen hála, hogy mi
megúsztuk, és ezzel együtt a kimondhatatlan fáj-
dalom mások veszteségéért...
